A boeuf bourguignon-ban (ejtsd böf burginyon) Burgundia hamisítatlan ízei köszönnek vissza. A szarvasmarha tenyésztésről és a vörös borokról elhíresült régió emblematikus étele a burgundi marharagu, melyet eredetileg a parasztok ünnepek alkalmával készítettek, majd később vasárnapi főétellé vált. Az étel sikerére a választ egyedi ízeiben kell keresnünk: hihetetlenül illatos és omlós!

Mint sokminden másnak, a püréleveseknek is a franciák a legnagyobb szakértői. A francia borsóleves, a potage Saint-Germain (ejtsd potázs szan zsermen), a Napkirály uralkodása alatt látta meg a napvilágot és mai napig töretlenül nagy köztiszteletnek örvend.

A tarte Bourdaloue (ejtsd tárt burdálu) a körte, a mandulakrém és a kevert tészta irigylésre méltó házasságából született őszi gyermek. A megszokottól eltérően a Bourdaloue torta nem Louis Bourdaloue francia jezsuita papról kapta a nevét, hanem arról a párizsi pékműhelyről, ahol először készítették el az illatos mandulakrémes édességet. A pékség Párizsban, a Bourdaloue utca 7 szám alatt a mai napig üzemel.

Manapság az őszi Franciaországban szinte nincs is étterem, ahol ne kínálnának sütőtök krémlevest. A házias ízeket népszerűsítő kis vendéglők és a nagynevű, haute cuisine színeiben tetszelgő puccos éttermek is évről-évre felveszik felülmúlhatatlan élvezetet kínáló ételeik listájára. Bár a franciák nem jeleskednek a leves-evésben, a sütőtök krémlevessel mégis kivételt tesznek. Nem véletlen!

Itt az ideje búcsút inteni a forró nyárnak és egy kis körtés finomsággal ünnepelni az ősz magával ragadó színeit és ízeit! Szép Heléna körtéje a francia klasszikusok klasszikusa. Már első kóstolásra rabul ejt, és aki kóstolta, abban észrevétlenül kialakul az addig nem élő, közvetlen asszociáció szép Heléna és a Vilmos körte között.

A lekvár Európában viszonylag későn, a Keresztes háborúk idején jelent meg. Bár Nagy Sándor hódításai révén hallani lehetett egyfajta nádról, mely mézet ont magából méhek segítsége nélkül, de akkor még olyan ritka és drága volt, hogy szinte nem is használták. Az európaiak eleinte mézzel édesítettek, majd megjelent a nádméz, amit később a répacukor váltott fel. A görögök és a rómaiak ismerték ugyan a mézben konfitált gyümölcsöket, de azok drágaságukat tekintve csak magasabb társadalmi körökben tudtak elterjedni.