Mindenféle kendőzés nélkül eláruljuk, hogy Marie- Jeanne Bécu, azaz Du Barry asszony kedvence a karfiol volt, maga a grófné pedig XV. Lajos francia király kedvence volt, így lehetséges, hogy e híresen erkölcstelen kapcsolat mellékhatásaként a karfiol sem állt távol őfelségétől. Erre ugyan semmiféle bizonyíték nincs, de a karfiolételek élvezeti értékéből ezen történeti bizonyosság hiánya nem von le semmit. Mint ahogy az uralkodó szenvedélyéből se vontak le hosszú ideig semmit Du Barry komtessz szaporodó szarkalábai és hurkái.

A cassoulet (ejtsd kásszulé) kedvelt francia babétel, melyből nem hiányozhat a kacsa-, liba-, vagy malachús, a zsír, a szalonna, a sült kolbász, valamint a hagyma, a sárgarépa és a burgonya, de a receptek – ahogy azt már a francia gasztro-patriótáinktól megszokhattuk – régiónkét igencsak változatosak. Az étel az elkészítéséhez használatos mázas cserépedényről, a cassole-ról kapta nevét.

Mesterdetektív legyen a talpán, aki válaszol arra a kérdésre, hogy miért nem ismerik Lyonban a lyoni kacsát?! Aki tudja, bátran írja meg, épülésünkre. A lyoni kacsával eddig csak angolszász területeken találkoztam, nagyon kellemes élmény volt, és valószínűleg az angolszász konyhakisebbségi komplexusok elkendőzésére találták ki a nevét, mert a francia szakirodalomban nem találtam ilyen receptet. Az amerikaiak a gyanúsak, akikre jellemző, hogy saját találmányaikat franciás nevekkel ékesítik fel (french toast, Monte Cristo szendvics – holott sem a bundáskenyér, sem a gazdag melegszendvics nem francia találmány, noha gyökereik oda nyúlnak vissza).

Előfordult már velem, hogy áradoztam a lazacról. Meg is érdemli, mert ez a vörös, sütés-főzés közben babaszobák rózsaszínjére pinkülő tengerlakó a világ egyik legízletesebb halfajtája. Lehet ugyan példálózni azzal, hogy a vadlazac mennyivel finomabb – tényleg finomabb –, de hát nem mindig adódik arra alkalom, hogy az ember a norvég fjordok partján vagy a kiöltöztetett New York-i éttermek asztalánál ilyen csemegéhez jusson. Amúgy annyival nem is jobb, amennyivel drágább, de ha olcsón adnák, a gasztrosznobok meg se vennék.

Közismert tavaszi-nyári „gasztro gyógymód” közérzetünk javítására, hogy a nyár illatát nemcsak a nappaliba, de a konyhába is beengedjük. A franciák zöldségraguja, igazi nizzai bohémia, melynek nyár íze és egyben hangulata is van. Kissé polgárpukkasztóan hathat, hogy a nyárnak szerintem íze van, de a ratatouille megkóstolásának pillanatában azonnal megérti az ember, hogy az évszakokat is meg lehet kóstolni. Sőt, meg is kell!