Mindig egy csöppnyi dekadens francia rokokó jut eszembe a krémlevesekről, ahogyan a Madame Pompadour-féle cicomadámák affektáló mozdulattal belemerítik apró ezüstkanalukat a vichyssoise nevű hideg póréhagyma-krémlevesbe, amikor már elpilledtek a sok udvari cselszövéstől, és ráuntak a patyalottiszta erőlevesre, a consomméra.

A cassoulet (ejtsd kásszulé) kedvelt francia babétel, melyből nem hiányozhat a kacsa-, liba-, vagy malachús, a zsír, a szalonna, a sült kolbász, valamint a hagyma, a sárgarépa és a burgonya, de a receptek – ahogy azt már a francia gasztro-patriótáinktól megszokhattuk – régiónkét igencsak változatosak. Az étel az elkészítéséhez használatos mázas cserépedényről, a cassole-ról kapta nevét.

Mesterdetektív legyen a talpán, aki válaszol arra a kérdésre, hogy miért nem ismerik Lyonban a lyoni kacsát?! Aki tudja, bátran írja meg, épülésünkre. A lyoni kacsával eddig csak angolszász területeken találkoztam, nagyon kellemes élmény volt, és valószínűleg az angolszász konyhakisebbségi komplexusok elkendőzésére találták ki a nevét, mert a francia szakirodalomban nem találtam ilyen receptet. Az amerikaiak a gyanúsak, akikre jellemző, hogy saját találmányaikat franciás nevekkel ékesítik fel (french toast, Monte Cristo szendvics – holott sem a bundáskenyér, sem a gazdag melegszendvics nem francia találmány, noha gyökereik oda nyúlnak vissza).

Mostanában sorozatban bosszankodtam, amikor egymást követték a tv-csatornákon a confit-receptek. Eme receptek jelenléte a magyar tudatban természetesen dícséretes és elősegítendő, de a legtöbb recept egy bizonyos pontnál abbamaradt. Először összeesküvésre gyanakodtam, valamilyen félelmetes receptnepper-hálózatra, amely félrevezeti a világot, hogy aztán nagy pénzekért vesztegesse az igazi konfitkészítési útmutatókat, aztán arra gondoltam, hogy beköszöntött a folytatásos receptek kora, új médiatalálmány, ahol az előkészületek után a jövő héten nézhetjük meg a folytatást. Addig pedig izgulhatunk, hogy sikerült-e a konfit vagy sem?

Napjainkban egyre inkább a „főzős” tévéműsorok tömkelegében élünk, de nem volt ez mindig így! Volt idő, mikor a TV ugyan már létezett, de szakács még egyáltalán nem volt a képernyőn. A franciakonyha-rajongó Julia Child tévéműsorát, mely a világon az elsőnek számított, 1963-ban kezdték el vetíteni az Egyesült Államokban. A szívvel-lélekkel főző chef forradalmasította az evés-ivás kultúráját Amerikában és hiteltérdemlően bizonyította, hogy a francia szakácsművészet kimeríthetetlen, párját ritkítja, és valósággal rajongani lehet érte…

 A Karácsony Franciaországban is csupa hagyomány, bár az évszázados francia tradíciók és a különböző kultúrák szokásai között húzódó éles határvonalak mára már elmosódni látszanak. Ahogy a világ más országaiban, úgy a gallok hazájában is családi és keresztény ünnep a Karácsony, bár vallásos fénye egyre jobban megkopni látszik. Ennek hátterében nem csupán a társadalom szekularizációja áll, hanem az államot és egyházat, a hétköznapi életet és vallást szétválasztani akaró republikánus eszmék is meghúzódnak.

Nem is a franciákról beszélnénk, ha nem lennének regionális különbségek. A karácsonyi hagyományok sokszínűségét tekintve a kelet-franciaországi Lorraine (Lotharingia) és Alsace (Elzász) vidékei a legváltozatosabbak. Karácsonyi vásáraik világhírűek: Lorraine tartományban - Nancy városában - rendezik meg a Szent Miklós karácsonyi parádét, míg a Vogézek hegyei közt rejlő Metz karácsonyi vására a második legnagyobb az országban. Ezeknek a karácsonyi „mulatságoknak” elmaradhatatlan kelléke a tűzijáték.