Kiskoromban szent meggyőződésem volt, hogy a madártej a gerléktől származik – amely meggyőződést nagyanyám táplálta belém teljes sikerrel. Felcseperedve aztán szegényebb lettem egy legendával, de a madártej receptjével gazdagabb.

A karácsonyi fatörzs története nem a fantázia szülte tündérmese eredménye, mert valóban egy jókora, igazi fatörzs a történet főszereplője. Eredetileg a szóban forgó fatörzset egyáltalán nem az asztalra szánták, sokkal inkább a kandallóba… A tradicionális francia karácsonyi menü meghatározó eleme ez a puha, omlós, krémes, kávés-csokoládés vagy marcipános piskótatekercs, melyet nemzeti hovatartozástól függetlenül téli karácsonyestéken bárki jóízűen elfogyaszthat.

A flan nem más, mint a pudingok királynője. Azért mondom ilyen meggyőződéssel, hogy királynőről és nem királyról van szó, mert még tinédzser koromban franciatanárnőm egy kreált definícióval ütötte el a névelők nemére vonatkozó igen sok hezitálást okozó kérdéseim élét. Azt állította, „minden, ami jó, kellemes, szép vagy finom, az nőnemű.” Két kivételt azért Ő is felfedezett; a bort és a csokoládét. Ezen felismerését cseppet sem áll módomban megcáfolni, de a definíció pontosítása érdekében pár kiegészítést az évek alatt jómagam is tettem. Úgy vélem, a hímnemű flan is egy a kivételek közül, akit mindezek örömére önhatalmúlag királynővé is avanzsáltam.

Nem tagadom, hogy vonzódom a bonyolultabb ételekhez, de most a józan életfelfogású, elfoglalt francia parasztasszonyok kedvencei közül válogattam. A rusztikus francia konyha neozsellér ágához három roppant szimpla sütemény tartozik: a far, a flan és a clafoutis.

A nálunk gesztenyepüréként emlegetett francia desszertcsoda szülőhazájában a legmagasabb alpesi hegycsúcsról, a Mont Blanc-ról kapta nevét. Francia berkekben a tálalás művészetét a nálunk szokásostól eltérő módon művelik. A hegyként felpúpozott, kevés tejszínhab segédletével havas hegycsúcsot idéző ételköltemény az egyik legrégebbi francia klasszikus.

A canelé története hosszú, és hosszasan, több oldalon át olvasható is Paula Wolfert részletgazdag szakácskönyvében (The Slow Mediterranean Kitchen), de ez a könyv sajnos nem került a kezembe mielőtt Bordeaux-ban jártam volna. Amit nem is bánok, mert így a borvárosban ért a meglepetés: itt ettem az első canelét, s olyan hatást tett rám, hogy szinte kitörölte Haut-Médoc pazar vöröseinek az emlékét. Nem csoda: a borokra számítottam, a canelére nem.