A flan nem más, mint a pudingok királynője. Azért mondom ilyen meggyőződéssel, hogy királynőről és nem királyról van szó, mert még tinédzser koromban franciatanárnőm egy kreált definícióval ütötte el a névelők nemére vonatkozó igen sok hezitálást okozó kérdéseim élét. Azt állította, „minden, ami jó, kellemes, szép vagy finom, az nőnemű.” Két kivételt azért Ő is felfedezett; a bort és a csokoládét. Ezen felismerését cseppet sem áll módomban megcáfolni, de a definíció pontosítása érdekében pár kiegészítést az évek alatt jómagam is tettem. Úgy vélem, a hímnemű flan is egy a kivételek közül, akit mindezek örömére önhatalmúlag királynővé is avanzsáltam.

Mindenkinek megvan a maga rémálma, nekem például az, hogy mogyoróvajas-banánpürés sült szendvicset eszem, aminek még a gondolata is elviselhetetlen számomra, mióta egyszer megkóstoltam, noha nagy kedvencem, Elvis Presley sokszor evett ilyet.

Bele is halt.

A bisztró a francia gasztronómiai élvezetek hétköznapi állomása, így a mindennapi élet fontos része. Általában szerény küllemű nem túl drága helyek, ahol egyszerű, szezonális és házias ételeket lehet fogyasztani még a tőlük keletebbről érkező turisták pánztárcájához is mérten. Nincs étlap, naponta változó menü kapható, melyet rendszerint krétával egy fekete fatáblára írnak fel. Itt csak néhány fajta, de kifejezetten jó minőségű étel kapható. Alapelveik: friss alapanyagok, szezonalitás, zöldfűszerek, egyszerű elkészítési mód, hagyománykövetés. Import termékeket nemigen használnak fel és igazi bisztrókban nem kapunk ázsiai ételeket vagy pizzát.

Nem tagadom, hogy vonzódom a bonyolultabb ételekhez, de most a józan életfelfogású, elfoglalt francia parasztasszonyok kedvencei közül válogattam. A rusztikus francia konyha neozsellér ágához három roppant szimpla sütemény tartozik: a far, a flan és a clafoutis.

A canelé története hosszú, és hosszasan, több oldalon át olvasható is Paula Wolfert részletgazdag szakácskönyvében (The Slow Mediterranean Kitchen), de ez a könyv sajnos nem került a kezembe mielőtt Bordeaux-ban jártam volna. Amit nem is bánok, mert így a borvárosban ért a meglepetés: itt ettem az első canelét, s olyan hatást tett rám, hogy szinte kitörölte Haut-Médoc pazar vöröseinek az emlékét. Nem csoda: a borokra számítottam, a canelére nem.

A Quiche Lorraine (ejtsd kis loren), másnéven a lotaringiai quiche, a franciák pizzája. Klasszikusan egyszerű, de mégis különleges, omlós tésztaágyon pihenő, gazdag feltéttel, - napjainkban már - sajttal, sonkával, füstölt szalonnával, ’tejföllel’ megrakott tojásos lepény. Egyaránt húsevők és mindenevők, apukák, anyukák és gyermekek kedvence, hiszen előre elkészíthető, melegen és hidegen is fogyasztható, kiválóan melegíthető és könnyen csomagolható.